Louis Andriessen (szül. 1939. jún. 6.) Amsterdamban élő holland zeneszerző és zongorista. 1959-ben elnyerte a Gaudeamus Nemzetközi Zeneszerzői Díjat.

Andriessen eredetileg apjánál és Kees van Baarennál tanult a hágai Királyi Konzervatóriumban, mielőtt  megkezdte kétéves tanulmányát Luciano Beriónál Milánóban és Berlinben. Később maga is a Királyi Konzervatórium tanára lett.

1969-ben segített megalapítani a STEIM-et Amsterdamban. Ugyancsak közreműködött az Orkest de Volharding és a Hoketus hangszeres csoport megalapításában: mindkettő az azonos című kompozíciókat adott elő. Később szorosan bekapcsolódott az induló Schonberg és Asko együttesekbe és segítette a brit Icebreaker együttes megalakulását.

Korai műveiben Andriessen számos modern irányzattal kísérletezett: a háború utáni szerializmussal (Series, 1958), pasticcióval (Anachronie I, 1966–67) és szalaggal (Il Duce, 1973). A korabeli holland zenei élet konzervatizmusával szemben hamarosan eljutott egy önálló, radikális, alternativ zeneesztétika megalapításához. Az 1970-es évek kezdetétől nem ír hagyományos szimfónikus zenekarra; helyette saját egyéni hangszerkombinációira szerez zenét, melyek az elektromos gitár, elektromos basszus és kongák mellett gyakran néhány hagyományos zenekari hangszert is megtartanak.

Andriessen érett zenéje a jazz, az amerikai minimalizmus, Igor Stravinsky és Claude Vivier hatását egyesíti. Harmóniai írásmódja kerüli a minimalizmus nagy részének konszonánsz modalitását és előnyben részesíti a háború utáni európai disszonanciát, mely gyakran nagy hangtömbökben kristályosodik ki. Nagyméretű darabjait, mint pl.a De Staat ['Köztársaság'] (1972–76) Count Basie és Stan Kenton big band zenéjének energiája és Steve Reich repetitiv módszerei befolyásolták; mindkettőhöz élénk, ütköző disszonanciák társulnak. Andriessen zenéje így germán- és romantika-ellenes és a háborút követő európai szerializmussal és annak velejáróival való szakítás jellemzi. Szerepet játszott a hagyományos előadói technikákkal szembeni alternatívák megfogalmazásában, gyakran erőteljes, ritmikus artikulációkat és erősítéses, non-vibrato éneklést ír elő.

Egyéb jelentős művei: a Workers Union [Munkásegylet] (1975) dallamilag meghatározatlan „bármely hangosan szóló hangszercsoportra”; Mausoleum (1979) 2 baritonra és nagy együttesre; De Tijd [„Idő”] (1979–81) női hangokra és együttesre; De Snelheid [„Gyorsaság”] (1982-3), 3 erősítéses együttesre; De Materie [„Az anyag”] (1984–88), nagy négyszólamú mű énekhangokra és együttesre; együttműködés Peter Greenaway filmkészítővel és librettistával az M is for Man, Music, Mozart filmben és a Rosa: A Horse Drama (1994) és a Writing to Vermeer (1998) operában; valamint a legutóbbi La Passione (2000–02) női hangra, hegedűre és együttesre.

Andriessen zenéjét Hollandiában a Donemus, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban Boosey & Hawkes adja ki. Lemezfelvételei a Nonesuch Records kiadónál jelennek meg.

Kitüntetések

A La Commedia multimediás operáért (2004–2008) 2011-ben elnyerte a Grawemeyer Award for Music Composition [Grawemeyer Zeneszerzői Díjat].